Walther Reinhardt
| Walther Reinhardt | |
 | |
| Reinhardt (balról a második) üdvözli a Berlinbe visszatérő Német Kelet-Afrikáért harcoló csapatokat | |
| Született | 1872. március 24. Stuttgart |
| Meghalt | 1930. augusztus 8. (58 évesen) Berlin |
| Állampolgársága | német |
| Nemzetisége | német |
| Fegyvernem | Szárazföldi hadsereg |
| Szolgálati ideje | 1891-1927 |
| Rendfokozata | tábornok |
| Egysége | 119-es gránátosezred Württembergi XIII. hadtest 11. hadsereg 7. hadsereg |
| Csatái | első világháború |
| Kitüntetései |
|
| Halál oka | szívinfarktus |
| Civilben | hadügyminiszter |
 A Wikimédia Commons tartalmaz Walther Reinhardt témájú médiaállományokat. | |
Walther Reinhardt (Stuttgart, 1872. március 24. – Berlin, 1930. augusztus 8.) német katonatiszt és utolsó hadügyminisztere volt a Német Császárságnak, majd utána az első parancsnoka lett a megalakuló Reichswehrnek.[1]
Élete
[szerkesztés]Tiszti karrierje
[szerkesztés]1891-ben lépett be az 1. Württembergi „Olga királynő” 119-es gránátosezredbe, ahol egy évvel később már hadnaggyá léptették elő. 1904-től századosi rangban szolgált a német nagyvezérkarnál (Großer Generalstab). 1912 és 1915 között a württembergi XIII. hadtestnél volt vezérkari tiszt. 1915 januárjában Reinhardtot őrnagyi rangban kinevezték ugyanennek a hadtestnek a vezérkari főnökévé. Egy évvel később a mai Macedónia területén harcoló 11. hadsereg vezérkari főnöke lett. 1917-ben a Franciaországban állomásozó 7. hadsereg parancsnoka lett. 1918-tól a leszerelési bizottságot irányította a hadügyminisztériumban. 1919-ben az utolsó porosz hadügyminiszter tisztjét látta. el. Ezen kívül a Birodalmi Kabinet (Reichskabinett) szavazati jog nélküli tagja volt 1919. február 13. és 1919. október 1. között. Összefüggésben a küszöbön álló Versailles-i béke aláírásával és a német keleti területek átengedésével, Reinhardt az önálló keleti állam kikiáltásának tervével értett egyet. Később ez Németország nemzeti felemelkedésével kellett végződnie a terv támogatói, így Reinhardt szerint is. Ezen ötletek később zátonyra futottak Wilhelm Groener ellenzése miatt.[2]
A Reichswehr élén
[szerkesztés]A versaillesi béke aláírása után életbe léptek a béke katonai rendelkezései, amik hatással voltak a személyi is szervezeti működésre. A legfelsőbb vezérkar 1919. július 4-én történt megszüntetése után Gustav Noske kinevezte az újonnan szerveződő Reichswehr élére, miniszteri pozícióban (Reichswehrminister) augusztus 20-tól. Emiatt is megszüntették a Porosz Hadügyminiszter (Preußischer Kriegsminister) titulust.
Reinhardt lett a parancsnoka a porosz Reichswehrnek is. Ebben a pozícióban építette ki a hadsereg vezetését, emiatt is vezérőrnaggyá léptették elő. Mivel ő volt a vezérkari főnök, ezért Hans von Seeckt tábornok fölé rendelték, ami feszültséget okozott a két tiszt között. A württembergi Reinhardt megpróbálta az új Reichswehrt lojálissá tenni a weimari köztársasághoz, miközben a porosz Seeckt inkább kritikusan tekintett az új államra.[3] Már a Kapp-puccs kezdete előtt követelte Walther von Lüttwitz, a jobboldali puccsisták egyik vezetője Friedrich Eberttől a Weimari Nemzetgyűlés feloszlatását és Reinhardt leváltását.
Seeckt, Reinhardt ellenfele a puccs alatt ki akarta hirdetni a „Csapatok nem lőhetnek csapatokra!” (Truppe schießt nicht auf Truppe) parancsot, megtiltva a fegyveres beavatkozást. Reinhardt ellenben osztotta egykori felettese, Noske véleményét, hogy az erőszakra csakis erőszakkal lehet válaszolni.[4] Reinhardt, aki Gustav Noske hivatali ideje alatt megbecsült hadügyminiszter volt, lemondott, így mutatva ki szolidaritását. Az utódja Seeckt lett.
A Weimari Köztársaság idején
[szerkesztés]A visszalépése után 1920 és 1924 között altábornagyi rangban az V. katonai körzet vezetője lett Stuttgart székhellyel. Ugyanebben a periódusban Württemberg polgári irányítása is alá tartozott. 1925 és 1927 között gyalogsági tábornok és a 2. Csoportparancsnokság vezetője lett kasseli székhellyel. Az aktív szolgálat befejezése után kezdeményezte a Reinhardt-kurzus elindítását. Azonkívül a vezérkari tisztek egyetemi áthallgatásait is támogatta , hogy ne csak a szűk katonai területen mozogjanak tisztjei.[5] Őróla nevezték el az ellwangeni laktanyát (Reinhardt-Kaserne).
Fordítás
[szerkesztés]- Ez a szócikk részben vagy egészben a Walther Reinhardt című német Wikipédia-szócikk fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.
Jegyzetek
[szerkesztés]- ↑ Hivatalos németben „Preußische Kriegsminister”, vagyis „porosz háborús minisztert” jelent a címe. Ebben a titulusban volt ő az utolsó, mivel a Német Császárság idején mindig a történelmi Poroszország adta a hadügyminisztereket.
- ↑ Heinrich August Winkler: Weimar 1918-1933. Die Geschichte der ersten deutschen Demokratie, 94. oldal, München, 1993 (németül)
- ↑ Winkler, 113. o.
- ↑ Winkler, 121. o.
- ↑ Winkler, 214. o.
| Kancellárok | Theobald von Bethmann-Hollweg (1909–1917) · Georg Michaelis (1917) · Georg von Hertling (1917–18) · Miksa badeni herceg (1918) · Friedrich Ebert (1918–19) · Philipp Scheidemann (1919) · Gustav Bauer (1919–20) | .svg){kind=small}
.svg){kind=small} |
|---|---|---|
| Külügyminiszterek | Gottlieb von Jagow (1913–16) · Arthur Zimmermann (1916–17) · Richard von Kühlmann (1917–18) · Paul von Hintze (1918) · Wilhelm Solf (1918) · Ulrich von Brockdorff-Rantzau (1918–1919) · Hermann Müller (1919–20) | |
| Hadügyminiszterek | Erich von Falkenhayn (1913–1915) · Adolf Wild von Hohenborn (1915–16) · Hermann von Stein (1916–18) · Heinrich Schëuch (1918–19) · Walther Reinhardt (1919) · Gustav Noske (1920) · Otto Geßler (1920–28) | |
| Politikusok, diplomaták | ||
| Forradalmárok | ||
.png){kind=small}